Szemeimet lassan nyitottam ki egy ásítás kíséretében. Elgémberedett nyakam csontjai megroppantak ahogy fejemet felemeltem. Fáradtan néztem végig az idegen szobában. Hol vagyok? Az ismeretlen bútorok megijesztettek. Mi történt az este? Végiggondoltam a tegnap este történteket, Harryvel voltam. A gondolattok lassan cikáztak a fejemben, fáradt voltam. Talán Max is itt volt? Nem, arra nem emlékszem. Körbenéztem a szobában, valami mozgolódást láttam. Megijedtem. A reggeli homályban a látásom sem volt az igazi, így nem ismertem fel a férfialakot. Közeledett felém, az alak tisztult. Hirtelen nyugalom járta át a testemet, ahogy megpillantottam a göndör hajat. Az arc is kitisztult előttem, a mosolygós fiú odahajolt hozzám egy csókra. Lassan, fáradtan csókolt, de nekem így volt tökéletes.
- Hogy aludtál? - kérdezte, közben felmászott az ágyra.Hátát a fal támasztotta és lenézett rám.
- Jól, bár az ébredés után meglepődtem. Hol vagyunk? - néztem körbe a kicsi, idegen szobában.
- A tó melletti kis házban. Régebben a szüleimmel és a testvéreimmel jártunk ide. Ez a miénk. De a bátyám halála óta nem voltam itt. - hangja az utolsó mondatnál elhalkult. Szomorúan mosolygott rám. Szörnyű volt nézni, hogy valami bántja. Szemei csillogtak a szomorúságtól.
Hozzámásztam és átöleltem. Nem tudtam többet tenni, de ebbe az ölelésbe beleadtam mindent. Hogy bár még nem történt velem, átérzem és mellette vagyok. Szorosan öleltem, szemeimet lehunytam. Kezeiben szinte elvesztem, szorosan tartott magához. Talán pont erre volt szüksége, egy ölelésre. Úgy éreztem tudtam neki segíteni. El akarom feledtetni vele a rossz emlékeik.
- Elmesélem - suttogta a fülembe. Elengedtem testét, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Nem kell - válaszoltam. Nem akarom erőltetni, hogy erről beszéljen, ha nem akar.
- De én el szeretném mondani - jelentette ki a lehető leghatározottabban.
Harry szemszöge, visszatekintés:
A bárból sétáltunk ki Kevinnel. Éppen a poénján röhögtünk, amikor elestem. Az alkohol hatása miatt közelebbről is megnézhettem a betont. A hideg kő lehűtötte lángoló testemet. Kevin röhögve nyújtotta felém a kezét, bár már ő sem állt biztosan. Elfogadtam, mert magamtól nem tudtam volna felállni. Erősen megmarkoltuk egymás tenyerét és felhúzott..volna, ha nem esik el. Hátamat a beton tartotta, Kevin pedig rám esett. Együtt nevettünk a szerencsétlenségünkön. Újra megpróbáltunk felállni egymást támogatva. Sikeresen álltunk meg lábainkon és lassan, de viszonylag biztosan közeledtünk a kocsim felé. Kinyitottam a kocsiajtót és beültünk.
- Harry, biztos, hogy így tudsz vezetni? - kérdezte a bátyám illuminált állapotban.
- Biztos - vonogattam a vállamat - Te se tudsz és valahogy haza kell jutnunk - nevettem.
Bekapcsoltuk a biztonsági öveinket és beindítottam a motort.
- Hey, nem szedtél fel egy csajt sem Styles - ugratott és közben könyökével lökdöste a vállamat, így zavarva a vezetésben. Az utcák szinte kihaltak éjszaka. Csak néhány autót és pár sétáló embert lehetett látni. Kevin egyik lökése nagyobbra sikerült és az autó oldalra húzódott. Amennyire tudtam, visszahoztam egyenesbe, de még így is ferdén mentem. A másik sávban.
- Te viszont igen! Ki volt az a vörös? - vihogva pillantottam bátyámra. Önelégült mosoly jelent meg ajkain. Válaszolni akart. De már nem maradt rá ideje. Egy autó nekünk jött. Az ablak betörött, a szilánkok szanaszét repültek a kocsiba. Előttem kinyílt a légzsák, Kevin előtt nem. A szilánkok az arcát érték, sebeket ejtettek rajta. Egy lökést éreztem. Belecsapódtunk egy fába. Az autó teljesen tönkre ment. Bal kezemet nem éreztem, eltört. Eszméletemnél voltam, az alkohol kiszállt a fejemből. Kevinre pillantottam. Az arca teljesen véres volt, nem mozdult. Torkán folyt le a vér. Ledermedtem. Nem tudtam gondolkodni, a sokk átjárta a testemet. Segíteni akartam neki, de nem tudtam, végtagjaim nem mozdultak. Könnyes szemmel néztem a bátyámat. Az agyamig eljutottak a történtek. Nevét ordítottam. Nem halhatsz meg! Kiszabadítottam magam a biztonsági öv szorításából és közelebb húzódtam hozzá. Próbáltam neki segíteni, de nem tudtam. A szirénák hangját hallottam kintről.
Anne szemszöge, jelen:
- É-én nem akartam, hogy így legyen - suttogta. Arcán egy könnycsepp gördült le. Szörnyű volt hallani, hogy mit élt át.
- Harry, én úgy sajnálom - suttogtam, nem volt erőm hangosabban beszélni. Kezembe fogtam ujjait, próbáltam megnyugtatni. Nagyon zaklatott volt és szomorú. Megszakadt a szívem, ahogy láttam sírni. Az ágyon feküdtünk. Eddig az oldalamon fekve hallgattam, ő is ugyanebben pózban volt. Közel mentem hozzá és átöleltem. Kezét áttette a vállam felett, lábát is átvetette rajtam, teljesen elfedte testemet. Arcát vállamba temette és ott sírt. Nem tudtam mit tenni vele, teljesen megdöbbentett, hogy annak az magabiztos, erős fiúnak ilyen oldala is van. Pólómat teljesen eláztatta könnyeivel, de nem érdekelt. Keservesen zokogott, én csitítani próbáltam. Borzalmas, amikor látsz valakit sírni, akit szeretsz. Fáj. Belegondoltam, hogy mi lenne velem, ha meghalna az egyik kistestvérem, akikkel bár alig találkozom, imádom őket. Ha meghalnának, abba én is belehalnék. És ha ez mind az én hibámból történne. Fogalmam sem lenne mi történne velem. Harrynek pedig ezzel kell élnie. Szembe kell néznie ezzel a tudattal nap, mint nap.
Harry elengedett, megtörölte szemeit és rám nézett.
- Köszönöm - suttogta. Nem értettem, mire gondol.
- De mit? - kérdeztem súgva. Közel voltunk egymáshoz, ajkaink súrolták egymásét.
- Hogy elmondhattam. Senkinek nem mondtam még ezt el - susogta, majd lágyan megcsókolt. Ajkai még remegtek, próbáltam lenyugtatni számmal.
Egész nap egymással szemben feküdtünk, csak ritkán keltünk fel. Csönd uralkodott a kis házban, nem kellett beszélnünk. Így volt tökéletes. Nem csinálni semmit, csak egymás mellett lenni és feküdni. Ez jelentett nekem mindent...
Kérlek hagyj kommentet és pipálj. Köszönöm. xx
Imádom a blogod!!! :) Tetszik h nem sieted el , hagyod kibontakozni a tőrténetet.
VálaszTörlésÚgy hiszem lesz még egy két kaland Maxal. Várom a folytatást!!! *.*