Hónapok óta nem találkoztam Harryvel. Azt tette, amit kértem: békén hagy. Nem keresett, nem írt, nem hívott. És bevallom, kicsit rosszulesik. Az a nap, amikor először találkoztunk, mély nyomot hagyott bennem. Talán túl mélyet. Akkor egy olyan Harryt ismertem meg, aki kedves, vicces és aranyos volt. Aztán utána este a másik oldalát mutatta meg, ami nem tetszett. A dühös, akaratos, sötét Harry, aki miatt kórházba kerültem. De a pozitív Harry nagyon szimpatikus. Azt az oldalát kedvelem, a másikat már kevésbé. És több hónap elteltével a kedves Harry emléke él inkább bennem. Aki hiányzik. Viszont a "másik" Harryt gyűlölöm.
Két ellentétes érzést váltott ki belőlem egy ember. A két érzés olyan, mint egy fekete lyuk. Nem tudok "kimászni" belőle, megszabadulni tőle.
Az utcán sétálgattam, legjobb barátnőmtől, Poppytól igyekeztem haza. A vizes betont bámultam, miközben az embereket kerülgettem a járdán. Mindenki csak rohan. Ahogy a "támadóm" is, aki kis híján fellökött.
- Öhh - tört ki belőlem egy halkabb nyögés, ami a lökés miatt csúszott ki a számból.
- Sajnálom - mély, rekedtes hangján mondta sietősen a fiú. Már el is ment mellettem.
- Semmi baj - automatikusan mormoltam magamnak. Szerintem ő már nem hallotta, amit mondtam.
A szavak eljutottak a fülemig. Ismerem ezt a hangot.
- Harry? - fordultam utána. Ezt már hangosabban mondtam. Meghallotta.
Óvatosan visszafordult. A rohanó tömeg kerülgetett minket, mivel megálltunk a járda közepén.
- Anne? - végig mért, majd a szemembe nézett. Felvettem vele a kontaktust. Szemei csillogtak, reményteljesek voltak.
-Szia! - mosolyogtam rá. Nem tudtam mit mondani neki, a gondolatok csak cikáztak a fejemben. A két este és az amikor távoztam a kórházból, lejátszódott a fejemben. Talán meg kéne beszélnünk a történteket.
- Van kedved meginni valamit? - mintha hallotta volna a gondolataimat, kimondta azt, amit én nem mertem. Hangjában óvatosságot és félelmet lehetett érezni. Talán félt attól, hogy elutasítom.
Aprót bólintottam, mire elmosolyodott. Odasétált mellém, majd együtt elmentünk egy Starbucks-ba. Leültünk egy asztalhoz, majd leadtuk a rendelésünket. Vártam, hogy megszólaljon. Ő is. Kihozták a kávémat, amit szürcsölni kezdtem. Harry rekedtes hangjára lettem figyelmes.
- Sajnálom. Bocsánatot kérek, az miatt az este miatt - nem nézett rám, a szívószálát babrálta - nem akartam rosszat, csak azt, hogy ellazulj. Tényleg nem akartam, hogy bajo...
- Harry. - próbáltam félbeszakítani - Harry!
Abbahagyta a magyarázkodást. Aggodalommal teli pillantásokat vetett rám.
- Nincs semmi baj, Harry - kezemet rátettem az övéire. Ő az érintkező kezeinket nézte, mire én visszahúztam enyémet. - Nem haragszom, rég történt már - hangosat sóhajtottam - csak kezdjünk mindent elölről. És legyünk barátok. Oké? - egymás szemébe néztünk. Elejtettem egy biztató mosolyt.
- Rendben - hatalmasat mosolygott, előtűntek gödröcskéi. Megnyugodott, hogy nem haragszom rá, és mindent tisztalappal kezdhetünk.
Imádom a gödröcskéit, még helyesebbé teszik őt. Ha ez lehetséges. Néha bánom, hogy akkor - amikor először találkoztunk - nem csókoltam meg. Akkor talán minden máshogy alakult volna...
- Anne, Anne! - kezeit szemem előtt lóbálta - Itt vagy? - arra utalt, hogy elbambultam.
- Persze. - Megráztam a fejem és beleittam a kávémba.
- Oké - bólintott - Akkor...Harry Styles vagyok, 19 éves és úszom. Ömm, nem jut eszembe semmi érdekes magamról.
- Mióta úszol? - érdeklődtem
- Kiskorom óta -válaszolt.
- Hű. Akkor profi lehetsz - mosolyogtam. Ezt nem is tudtam róla eddig.
- Úgy is mondhatjuk. - Óvatosan elmosolyodott. - Te jössz.
- Anne Artmenson vagyok, 19 éves, egyetemista. Angol - francia szakot tanulok. A szüleim elváltak, anya Párizsban él, onnan jött ide Londonba. Van két féltestvérem. Neked vannak testvéreid?
- Két bátyám van. - halkan mondta. Hangján érezni lehetett, hogy valami nincs rendben a családjával.
- Harry, mi a baj?
- M-mi n-négyen voltunk. Az e-egyik bátyám... m-meghalt. Autóbalesetben. A-az én h-hibámból.
Kezemet a szám elé kaptam. Azt hiszem érzékeny pontjára tapintottam.
- S-sajnálom. Bocsánat, én nem akartam...
- Semmi baj. Nem a te hibád. Az enyém. Ittas állapotban vezettem és karamboloztam. Nekem kellett volna meghalni, nem neki. - Halkan beszélt. Szemeibe könnyek szöktek, amiket próbált onnan eltüntetni.
***
- Köszönöm, hogy hazakísértél - rámosolyogtam.
- Nincs mit - a lámpafényben látni lehetett, ahogy előtűntek gödröcskéi.
- Akkor jó éjszakát! - köszöntem el. Zavartan megpusziltam arcát, mire még jobban elvigyorodott, már ha ez lehetséges.
- Neked is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése