1. fejezet

 Már megint egy céges partija apának. És én megint nagyon unatkozom. Alig ismerek valakit a jelenlévők közül, de persze ők ismernek engem. Egész este a sablonszöveget nyomom, ami annyit jelent, hogy a jól megszokott kérdésekre válaszolok: „hogy megy a suli?” „mikor nőttél meg ennyire?” „van barátod?”.  Mindenki ezeket kérdezi és nekem egész végig jó pofizni kell. Emellett éreztem, hogy valaki figyel. Kerestem a szememmel a tekintetét, de nem találtam. Egy ideig. De aztán megláttam. Zöld szemeivel csak meredt rám. Hogy nem szúrtam ki eddig?  Végignéztem magamon, hogy mért is bámulhat ennyire. Egy fekete, pánt nélküli, combközépig érő ruha és egy tűsarkú. Nem értem. Rajta egy fekete, szűk farmernadrág, fekete zakó, fehér ing és egy fekete nyakkendő. Arcát barna fürtjei tökéletesen keretezték. A tekintetünk találkozott. Arcára hatalmas mosoly ült ki, a gödröcskéi is látszottak Elkaptam a fejemet, mert túl sokáig néztem. Már nagyon frusztrál a nézése. Többet nem néztem rá, de érzem, hogy figyel és követ a szemeivel. Hirtelen felindulásból felmentem a tetőre. A város fényeit figyeltem, amik bevilágították az eget, ezért a csillagokat alig lehetett látni. Elmélyültem a gondolataimban. Ezeket  az ajtó nyílása szakította meg. Nem néztem hátra, de tudom, hogy az a fiú van mögöttem. Lépései közeledtek felém, amikor elért hozzám, rám terítette a zakóját és mellém állt.

- Köszönöm – mondtam és fejemet felé fordítottam.

- Nincs mit – válaszolt, miközben megvillantotta gyönyörű mosolyát. Talán ilyen vicces vagyok?

Ez után mindketten néma csendben néztük a város fényeit. Beállt köztünk a kínos csend, melyet meg kellet volna törni. De ahogy figyeltem, nem ő akarja megtenni az első lépést. Tehát nekem kell. És mit mondjak? Hogy menjen el? Hogy mért jött ki? Vagy hogy miért bámult egész este bent a házban? Nem, ezeket nem kérdezhetem.

- Mért nem vagy bent? – kiszakadt belőlem a kérdés. A fiú felém fordult, lenézett a cipője orrára miközben mosolygott.

- Az érdekel – nézett a szemembe – hogy mért nem vagyok bent, vagy az, hogy mért vagyok kint, veled? – arcán megjelentek gödröcskéi. Most erre mit mondjak?

- Őőő…Mért vagy kint? – válaszoltam halkan és kérdésemmel beismertem, hogy igaza van. Valóban ez a variáció érdekel jobban. Lesütöttem a szemem, mert ez kicsit kínos.

- Az egyetlen ember, aki érdekel, az nincs bent.

- Ohh, van az úgy – mondtam és ez a  szituáció kezdett egyre kínosabb lenni. A fiú hangosan felnevettet, mire én értetlenül néztem rá. Közelebb lépett, kezeivel megfogta csípőmet, arcaink közeledtek egymáshoz, ajkaink már majdnem összeértek, mire feleszméltem és mellkasához tettem a kezemet, hogy eltoljam magamtól.

- Nem is ismerlek. Még a nevedet sem tudom- néztem az idegen fiú szemébe.

- Harry vagyok – mondta nevetve, ezek szerint Harry.

- Én Anne - mondtam hűvösen.

- És mit szeretnél még tudni, Anne? – kérdezte mosolyogva. Láthatóan szórakoztattam a stílusommal

- Hogy fázol-e. Mert rajtam van a zakód, és elég hűvös van – érdeklődtem, mert nem akartam, hogy megfázzon miattam.

- Nem, köszönöm, nem fázom – nevetett hangosan – Más nem érdekel?

- Mesélj magadról. De előtte mondd meg azt, hogy miért is táncolunk? – kuncogtam, mert elég ügyetlenül lépkedett. Aztán belenéztem a szemébe és  felhúztam a szemöldökömet, mert mióta bemutatkozott, elkezdtünk táncolni.

- Mert fázol – mosolygott. Ebben igaza van, tényleg fázom. Jólesik a mozgás és kezdek felmelegedni.

Ezután Harry mesélt magáról, így kénytelen voltam én is beszélni. Megtudtam róla pár dolgot…

- Negyed 12 van – mondtam, mert már elég késő volt. – A partinak lassan vége, vissza kéne mennünk.

- Igazad van. Menjünk – elengedtük egymást és csak ekkor vettem észre, hogy milyen hideg van kint. Bementünk a házba, Harry elkérte a telefonomat és beleírta a telefonszámát, majd felhívta magát és elmentette a számom. Közben beértünk a nappalinkba. Visszaadtam a zakóját, ami eddig rajtam volt. Kikísértem a kapunkig.

- Holnap találkozunk a parkban? - kérdezte. 

- Találkozhatunk - mosolyogtam rá. Elköszöntünk, adtam egy puszit az arcára, mire széles mosolyra húzta a száját. 

***

Tusolás után bementem a szobámba. Ekkor döbbentem rá, hogy Harry számomra vadidegen, és az este nagy részében miatta éreztem magamat rosszul. Én nem vagyok normális! Holnap egy olyan személlyel töltöm majd a délutánomat, akivel én nem is akarok. Mért is csináltam én ezt? A gondolatmenetemet a telefonom kijelzőjének villogása szakította félbe. Harry írt:

"Jó éjszakát, Anne. Holnap találkozunk. Harry"